2.fejezet: Félelem

"-Mi örökké együtt leszünk, nem?-kérdezte egy fiatal fiú a mellette ácsorgó idősebbet.

-Persze. A vègtelensègig."

Néhányan nem tudják, nem érezték még sohase azt a kínt,ami, ha egyszer megtalál akkor a testeden végig szaladva állítja meg a szívedet. Azt a fájdalmat, ami bár megöl, mégis tovább kínoz. A halálnál is rosszabb érzést. A szerelmet. Habár sokan állítják, hogy ez az érzelem a legjobb a világon,mégis :az  érmének két oldala van. Ha valaki megtapasztalja a legjobbat akkor a legrosszabbat is megfogja.

Louis Tomlinson már beleesett ebbe. Kapott 1 év boldogságot, s utána 1 év letargiát.

"A fájdalom egy próba tétel,amit ha megkapsz,akkor a gyönyör az ajándék"- mondogatta mindig neki hajdani nagyapja. Soha nem hitt neki. Kellett volna? Bár egy esztendeje küzd a rosszal, soha egyetlen pillanatra sem kapott újra jót. Meg se tudja számolni hányszor gondolkodott az öngyilkosságon, de az nem megoldás. Mégis...neki ez lenne a sorsa? Akkor már úgy haljon meg, ahogy Isten szánja neki, ne pedig saját erejéből.

Most is, ahogy kinyitotta óceán kék szemeit, és felpillantott az iskola gyengélkedőjének fehér falára a fájdalom ismételten átsöpört rajta. Eszébe jutottak az összeesése előtt látott képek.

 Visszatért? Vagy megint a képzelete játszik vele? Gyomrát a megszokott idegesség körözte be.

 Feje lüktetett az alvás hiánytól és éhes is volt. Oldalra fordította az említett testrészét, s mikor megpillantotta az ágy mellett békésen szunyókáló Niallt ,egy picit megnyugodott, ugyanakkor elfogta a pánik. Rápillantott az órára: 14:25. Szóval Niall kihagyja a focit miatta. Szép kis barát vagy Tomlinson..-suttogta a tudatalattija. Nagyszerű..

Louis felsóhajtott, majd felült. Lábait kibújtatta a sima lepedő alól, s leemelte az ágyról. Erre már az ír fiú is felriadt , s párna fáradt fejjel,összezavarodva követte Lou mozdulatait, majd mikor felfogta a dolgokat, felpattant.

-Louis,- szólt kicsit erélyesebben -vissza kell feküdnöd.

Az említett felé fordult egy picit,de továbbra is folytatta útját át a cipőjéhez.

-Itt van?- kérdezte suttogva, miközben felvette az egyik lábbelijét. Hangja olyan halkan szólt, hogyha Niallnek nem lett volna jó füle talán meg sem hallja.

Az ír srácnak nem kellett sok, hogy felfogja a szavak értelmét. Lesütötte a szemét, s bólintott egyet.

-Értem..

-Nem fogom hagyni, hogy bántson Louis, esküszöm!- nézett fel újra Niall,szemeiben újonnan elszántság csillogott.

-Nem kell esküdöznöd,Niall. Az én hibám volt, nem az övé.- mosolyodott el Lou kényszeredetten.

-Volt választási lehetősége! Nem tehetsz róla, hogy elment!

-Niall, elég!

Csend telepedett a szobára. A Horan fiúban égett a feszültség. Louis olyan volt ,mintha a testvére lenne, s mégis látja ahogy összetörik. Ő miatta.

-Csak óvni szeretnélek..- motyogta aztán,kis idő után.

-Nem szükséges,de értékelem. Hol tartózkodik jelenleg?- kérdezte a kisebb, miközben immáron cipőbe bújtatott lábával megállt Niall mellett. Szemei még mindig égtek egy kicsit a fáradságtól, és éhes is volt, de úgy gondolta ez jelenleg halasztható ügy.

-Nem tudom..-suttogta az ír srác, majd elkapta a pillantását. Egyértelmű a hazugság.

-Ne hazudj ,Niall. Kérlek.

-Nem szeretném,ha találkoznál vele!

-Én se akarok. Most nincs erre szükségem. Elváltak az útjaink azon a napon.

Természetesen Louis az igazat mondta . Nem akart találkozni vele. Tudta,hogy előbb- utóbb be fog következni,de mégis, a fájdalom újra átsöpört testén. Ma nem akarta felidézni a múltat, semmiképp. Csak békésen hazamenni, s ismételten álomba sírni magát.

Niall felsóhajtott, majd leszegte a fejét.

-Jelenleg az igazgatóságon van. Legalábbis ezt mondta.

A kék szemű bólintott egy aprót.

-Köszönöm,hogy vigyáztál rám. Jó barát vagy. Liam haza ment?

Az ír srác biccentett.

-Megakarta várni amíg magadhoz térsz,de az anyja hazakérette.

Louis elmosolyodott. Pontosan tudta milyenek Liam szülei. Csodálkozott,hogy még bírja a Payne fiú idegileg.

-Most mennem kell Niall. Még egyszer köszönöm,de nem kellett volna.

-Semmiség. Menj csak. Én még maradok. Megbeszéltem egy randit az egyik csajjal, itt talizunk.-húzogatta kajánul a szemöldökét.

A Tomlinson fiú a mai nap folyamán elsőnek tiszta szívből felnevetett. Nem is Niall lenne,ha nem szedne fel most is valakit.

-Hajrá!

-Kösz.- mosolygott Niall,de az nem érte el a szemét. Még mindig rettenetesen aggódott Louisért.

Lou ,amint kilépett idegesen fújta ki a levegőt. Rémisztő a tudat, hogy bármelyik sarkon összefuthat vele. A szíve kilométeres gyorsasággal vert. Gyomra összezsugorodott.

Hirtelen elkezdett futni. Szemei előtt a régmúlt képei jelentek meg, mint valami vetítő. Az első találkozás, az első csók, az első együttlét, az elhagyás és a fájdalom. Egy könnycsepp hullott ki a szeméből. Miért nem tudta ezt az évet úgy legyűrni, mint az előzőt? Miért szórakozik vele a sors?

Az iskola már elcsendesedett. Ilyenkor már csak a szakkörösök vannak bent,de azok is a különböző klubhelyiségekben.

Az első sarkon lekanyarodott, s rohant tovább. Ki kell jutnia innen. Erről az istenverte helyről!

Az igazgatóság éléért. Na nem miatta,hanem,mert a bejárat érdkében sajnos át kellett futni az említett iroda ajtaja előtt.

Zakatoló szívvel iramodott neki.

Már majdnem sikerült megtennie a távolságot,amikor nyílt az ajtó. Louis egyből megtorpant,ugyanis a nyílás záró pont felé nyitódott.

A magas ,fa burkolatú téglalap másik oldalán halk sóhajt hallott.

Szíve százszorosára gyorsult.

A személy lépett egyet, fél kézzel becsukta maga mögött az ajtót. Louisra nem pillantva nézte meg a kezében pihenő papírt.

A Tomlinson fiú lélegzete elakadt.

Az ismerős göndör fürtök, a magas,nyúlánk testalkat ès a megszokott citrom,fahéj illat vágyódást ès keserűséget hordozott magával.

Mielőtt a fiú észrevehette volna őt,elszaladt. Ismét.

Túl gyáva. Túlságosan gyáva.

Egészen hazáig rohant,ahol aztán neki dőlt a bejárati ajtónak ès hangos zokogásba kezdett.

-Miért kellett visszajönnöd,a fenébe is?!-motyogta.

Vajon ez tényleg a sors otromba fintora? Vagy lehet,hogy csak egy vadidegen fiú volt? Kitudja.

A házban csend honolt. Még 10-es korában elköltözött otthonról ,ès önellátó életbe kezdett. Nem bánta meg a döntését,de most azt kívánta bárcsak valamelyik családtagja leguggolna elé azt kérdezve mi baja.

Percekkel később,mikor sírása szipogássá vált,felállt,bement a szobájába s ruhástul befeküdt az ágyba. Nem volt ereje levetkőzni. Nem volt ereje élni.

Majd ismét,mint ahogy reggel is,a zöld szemmel borult a sötétség zord mélyébe.