2.fejezet: Félelem

"-Mi örökké együtt leszünk, nem?-kérdezte egy fiatal fiú a mellette ácsorgó idősebbet.

-Persze. A vègtelensègig."

Néhányan nem tudják, nem érezték még sohase azt a kínt,ami, ha egyszer megtalál akkor a testeden végig szaladva állítja meg a szívedet. Azt a fájdalmat, ami bár megöl, mégis tovább kínoz. A halálnál is rosszabb érzést. A szerelmet. Habár sokan állítják, hogy ez az érzelem a legjobb a világon,mégis :az  érmének két oldala van. Ha valaki megtapasztalja a legjobbat akkor a legrosszabbat is megfogja.

Louis Tomlinson már beleesett ebbe. Kapott 1 év boldogságot, s utána 1 év letargiát.

"A fájdalom egy próba tétel,amit ha megkapsz,akkor a gyönyör az ajándék"- mondogatta mindig neki hajdani nagyapja. Soha nem hitt neki. Kellett volna? Bár egy esztendeje küzd a rosszal, soha egyetlen pillanatra sem kapott újra jót. Meg se tudja számolni hányszor gondolkodott az öngyilkosságon, de az nem megoldás. Mégis...neki ez lenne a sorsa? Akkor már úgy haljon meg, ahogy Isten szánja neki, ne pedig saját erejéből.

Most is, ahogy kinyitotta óceán kék szemeit, és felpillantott az iskola gyengélkedőjének fehér falára a fájdalom ismételten átsöpört rajta. Eszébe jutottak az összeesése előtt látott képek.

 Visszatért? Vagy megint a képzelete játszik vele? Gyomrát a megszokott idegesség körözte be.

 Feje lüktetett az alvás hiánytól és éhes is volt. Oldalra fordította az említett testrészét, s mikor megpillantotta az ágy mellett békésen szunyókáló Niallt ,egy picit megnyugodott, ugyanakkor elfogta a pánik. Rápillantott az órára: 14:25. Szóval Niall kihagyja a focit miatta. Szép kis barát vagy Tomlinson..-suttogta a tudatalattija. Nagyszerű..

Louis felsóhajtott, majd felült. Lábait kibújtatta a sima lepedő alól, s leemelte az ágyról. Erre már az ír fiú is felriadt , s párna fáradt fejjel,összezavarodva követte Lou mozdulatait, majd mikor felfogta a dolgokat, felpattant.

-Louis,- szólt kicsit erélyesebben -vissza kell feküdnöd.

Az említett felé fordult egy picit,de továbbra is folytatta útját át a cipőjéhez.

-Itt van?- kérdezte suttogva, miközben felvette az egyik lábbelijét. Hangja olyan halkan szólt, hogyha Niallnek nem lett volna jó füle talán meg sem hallja.

Az ír srácnak nem kellett sok, hogy felfogja a szavak értelmét. Lesütötte a szemét, s bólintott egyet.

-Értem..

-Nem fogom hagyni, hogy bántson Louis, esküszöm!- nézett fel újra Niall,szemeiben újonnan elszántság csillogott.

-Nem kell esküdöznöd,Niall. Az én hibám volt, nem az övé.- mosolyodott el Lou kényszeredetten.

-Volt választási lehetősége! Nem tehetsz róla, hogy elment!

-Niall, elég!

Csend telepedett a szobára. A Horan fiúban égett a feszültség. Louis olyan volt ,mintha a testvére lenne, s mégis látja ahogy összetörik. Ő miatta.

-Csak óvni szeretnélek..- motyogta aztán,kis idő után.

-Nem szükséges,de értékelem. Hol tartózkodik jelenleg?- kérdezte a kisebb, miközben immáron cipőbe bújtatott lábával megállt Niall mellett. Szemei még mindig égtek egy kicsit a fáradságtól, és éhes is volt, de úgy gondolta ez jelenleg halasztható ügy.

-Nem tudom..-suttogta az ír srác, majd elkapta a pillantását. Egyértelmű a hazugság.

-Ne hazudj ,Niall. Kérlek.

-Nem szeretném,ha találkoznál vele!

-Én se akarok. Most nincs erre szükségem. Elváltak az útjaink azon a napon.

Természetesen Louis az igazat mondta . Nem akart találkozni vele. Tudta,hogy előbb- utóbb be fog következni,de mégis, a fájdalom újra átsöpört testén. Ma nem akarta felidézni a múltat, semmiképp. Csak békésen hazamenni, s ismételten álomba sírni magát.

Niall felsóhajtott, majd leszegte a fejét.

-Jelenleg az igazgatóságon van. Legalábbis ezt mondta.

A kék szemű bólintott egy aprót.

-Köszönöm,hogy vigyáztál rám. Jó barát vagy. Liam haza ment?

Az ír srác biccentett.

-Megakarta várni amíg magadhoz térsz,de az anyja hazakérette.

Louis elmosolyodott. Pontosan tudta milyenek Liam szülei. Csodálkozott,hogy még bírja a Payne fiú idegileg.

-Most mennem kell Niall. Még egyszer köszönöm,de nem kellett volna.

-Semmiség. Menj csak. Én még maradok. Megbeszéltem egy randit az egyik csajjal, itt talizunk.-húzogatta kajánul a szemöldökét.

A Tomlinson fiú a mai nap folyamán elsőnek tiszta szívből felnevetett. Nem is Niall lenne,ha nem szedne fel most is valakit.

-Hajrá!

-Kösz.- mosolygott Niall,de az nem érte el a szemét. Még mindig rettenetesen aggódott Louisért.

Lou ,amint kilépett idegesen fújta ki a levegőt. Rémisztő a tudat, hogy bármelyik sarkon összefuthat vele. A szíve kilométeres gyorsasággal vert. Gyomra összezsugorodott.

Hirtelen elkezdett futni. Szemei előtt a régmúlt képei jelentek meg, mint valami vetítő. Az első találkozás, az első csók, az első együttlét, az elhagyás és a fájdalom. Egy könnycsepp hullott ki a szeméből. Miért nem tudta ezt az évet úgy legyűrni, mint az előzőt? Miért szórakozik vele a sors?

Az iskola már elcsendesedett. Ilyenkor már csak a szakkörösök vannak bent,de azok is a különböző klubhelyiségekben.

Az első sarkon lekanyarodott, s rohant tovább. Ki kell jutnia innen. Erről az istenverte helyről!

Az igazgatóság éléért. Na nem miatta,hanem,mert a bejárat érdkében sajnos át kellett futni az említett iroda ajtaja előtt.

Zakatoló szívvel iramodott neki.

Már majdnem sikerült megtennie a távolságot,amikor nyílt az ajtó. Louis egyből megtorpant,ugyanis a nyílás záró pont felé nyitódott.

A magas ,fa burkolatú téglalap másik oldalán halk sóhajt hallott.

Szíve százszorosára gyorsult.

A személy lépett egyet, fél kézzel becsukta maga mögött az ajtót. Louisra nem pillantva nézte meg a kezében pihenő papírt.

A Tomlinson fiú lélegzete elakadt.

Az ismerős göndör fürtök, a magas,nyúlánk testalkat ès a megszokott citrom,fahéj illat vágyódást ès keserűséget hordozott magával.

Mielőtt a fiú észrevehette volna őt,elszaladt. Ismét.

Túl gyáva. Túlságosan gyáva.

Egészen hazáig rohant,ahol aztán neki dőlt a bejárati ajtónak ès hangos zokogásba kezdett.

-Miért kellett visszajönnöd,a fenébe is?!-motyogta.

Vajon ez tényleg a sors otromba fintora? Vagy lehet,hogy csak egy vadidegen fiú volt? Kitudja.

A házban csend honolt. Még 10-es korában elköltözött otthonról ,ès önellátó életbe kezdett. Nem bánta meg a döntését,de most azt kívánta bárcsak valamelyik családtagja leguggolna elé azt kérdezve mi baja.

Percekkel később,mikor sírása szipogássá vált,felállt,bement a szobájába s ruhástul befeküdt az ágyba. Nem volt ereje levetkőzni. Nem volt ereje élni.

Majd ismét,mint ahogy reggel is,a zöld szemmel borult a sötétség zord mélyébe.

1.fejezet: Fájdalom

“- Tudod mit szeretek benned a legjobban?- kérdezte egy égszínkék szemű fiú a szerelmét, mire az kíváncsi tekintettel nézett rá.

-Na mit?

Az idősebb szeretetteljesen elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.

-Hogy te vagy az egyetlen..” 

Gyönyörű reggelre virradt Bones városa. A Nap magasan tündökölt az égen, az idő meleg volt, ezzel emlékeztetve a polgárokat a nem rég elmúlt nyárra. Ezért is, legtöbben rövid ujjú pólóban, falatnyi sortban sétálgattak.
Az utak tele voltak. Mindenki sietett az állásába, gyerekét vitte az iskolába vagy óvodába, esetleg boltba mentek. Maradjunk annyiban, hogy mindenhol dugó volt, az emberek viszont boldogok voltak, hisz mégis csak a nyár illata töltötte be a levegőt, hiába írtunk szeptember elsejét.
Louis Tomlinsont viszont nem izgatta fel a jó idő, a virág illat vagy a gyermeki kacaj a levegőben. Apró kis apartmanjában itta a meg nem unt kávét, miközben az aznapi újságot olvasta. Számára jelentéktelen volt a forró időjárás, hisz a szívét körülölelő jég páncélt ez sem olvasztotta fel.
Ránézett a falón lógó órára, s sóhajtva vette tudomásul, hogy nem sokára indulni kell az iskolába. Nem értette; egy végzősnek miért kell bejárnia? A retekbe kívánta az egészet. Korán kelni, és ugyanazokat a kötelező köröket lefutni, mint minden évben. Ki akarná? Továbbá túl sok emléket hordozott, ez az aprócska épület, amitől már a gerince is borsózott.
Nem szeretett emlékezni. Túl fájdalmas volt. Sokan azt mondják, hogy szembe kell nézni a múlttal, ahhoz, hogy végképp le tudjuk azt zárni. Nos Louis ezt másképp gondolta. Szerinte könnyebb, ha nem vesszük figyelembe a régi időket, s akkor azok maguktól elfelejtődnek.
Nincs felidézés, nincs fájdalom. Legalábbis ő így volt ezzel.
Monotonul felkelt, és az immáron üres bögrét betette a mosogatóba.
Majd, ha hazaértem elmosogatok.- nyugtázta magában, ahogy az edényekkel telt csapra nézett. Nagy sóhajjal az ajkán indult meg a pár sarokkal arrébb elhelyezett iskolába. Bezárta maga után a ház ajtaján, s a macskaköves utcán tartott célja felé. Szerette, hogy nem kell kilométereket megtennie, hogy abba a szarba mehessen. Már csak az kellett volna..
Az suli kapujában egy kisebb csapat ácsorgott. Louis nagyon jól ismerte őket. Gimnáziumi éveinek elején ők terrorizálták őt. Sokszor ment haza kék- lila foltokkal a szeme alatt, esetleg bakancs lenyomattal, legrosszabb esetben véresen. A szülei soha nem értették mi is történhetett gyerekükkel, de Louis mindig azt mondta, hogy csak elesett vagy szembe találták focizás közben. A szülők persze semmi kétség nélkül hittek neki. És, hogy miért? Mert volt nekik is elég problémájuk. Azt gondolták, ha nem veszik észre ,akkor nem is történt meg.
De aztán jött Ő , és mindent megváltoztatott..a kék szemű gyorsan megrázta a fejét. Nem akart rá gondolni. Most nem.
A lényeg, hogy végülis békén hagyták, ám néha még most is előfordul, hogy belekötnek, de már megtanulta kezelni ezt.
Jared a banda vezére hamar észrevette a tudatlanul sétálgató Louist. Ajkaira gonosz mosoly húzódott. Bár már nem szekírozták a fiút, mégis milliószor megfordult a fejében, hogyan tehetné tönkre őt. Nem tudta az okát, mégis egy belső kényszer miatt folyton bántani akarta a srácot.
-Buzeráns…- mormolta halkan egy szőke srác a klikkben,amikor Louis elsétált mellettük, mire mindenki felnevetett. Ám az áldozat ezt teljesen figyelmen kívül hagyta, ami persze idegesítette a társaságot, de azóta az eset óta inkább ennyivel letudták.
Lou komótosan sétált a zsúfolt folyosón. Nem tekintett szét, de ez már megszokott volt. Bárhova nézett ,őt látta, amit nem akart. Eléggé fájt neki így is azzal a tudattal lefeküdnie este, hogy gyávasága miatt történt minden.
-Héé! Louis!- hallott meg maga mögül egy energikus hangot. Meg sem kellett fordulni,hogy tudja: Niall az.
Mintha meg sem szólították volna, úgy haladt tovább. Nem mintha nem szerette volna a szőke, ír fiút, de próbált mindenkitől eltávolodni. Nem akart senkinek se fájdalmat,se problémát okozni azzal, hogy még most se heverte ki a történteket. Inkább magába zárkózott, s felépített egy lerombolhatatlan falat maga köré. Így lesz mindenkinek a legjobb.
Hirtelen karolták át vállát, mire megugrott ijedtében. Ohh mióta nem érintkezett senkivel sem...Talán túl régóta.. Kibújt Niall erős szorítása közül, amire az ír csak egy szomorú tekintettel reagált, mielőtt szája ugyanúgy mosolyra nem húzódott.
-Milyen volt a nyarad?- kérdezte meg a szótlan fiút, mire az csak egy jelentőség teljes pillantással,és egy váll vonással lerendezte.-Nekem elképesztő! Végre hazalátogattam Írországba!De hiányoztál ám! Hoztam is neked valamit - folytatta a beszédet a szőke, s közben kivett a táskájából egy könyvet. Oda adta Louisnak, aki nagy noszogatás árán, de elfogadta. A Tomlinson fiú tudta, hogy Ni nem azért nem kérdezett még jobban a nyaráról, mert bunkó volt, csak nem akarta felszakítani a fiú sebeit. De örült, hogy az ír fiú gondolt rá a szünet alatt, bármilyen távol is voltak. El is döntötte, hogy amint hazaér, egy különleges helyre teszi a kapott könyvet.
Imádott olvasni. Akkor valahogy megszűnik az álom és valóság közti átmenet, s teljes nyugalom járja át a fiút. Nem gondol a problémákra. De amikor befejezi, akkor újra visszatér minden a régi kerékvágásba.
Lassan besomfordáltak a terembe, ahol az osztályuk fele már nagyban szórakozott. Jared is a helységben volt, s bandájával a hátsó padoknál foglalt helyet, lábait a közeli asztalra feltéve.
Ebből kifolyólag Louisék direkt előre ültek, ahol Liam már várta őket. Ő volt a második személy, aki Ni mellett szerepet foglalt a szívében. Bár nem mutatta, de mindkettőjükkel törődött. Viszont semmiképp sem akarta megsebezni a szívüket vagy szánalommal telt pillantásokat kapni tőlük. Akkor véglegesen tudná, hogy gyenge. Nem akart az lenni.
-Mi a helyzet skacok? Hogy telt a nyári szünet?- mosolygott a két srácra a Payne fiú ,mire egy semleges pillantást, és egy gyermeki mosolyt kapott válaszul.
Niall, kihasználva ,hogy 3 hónapja nem látta barátait,egyből el is kezdett mesélni nekik Írországról, a családjáról, a látnivalókról. Egy szóval: mindenről.
Louis mindeközben csendesen előpakolt, és helyére leülve elkezdte olvasni a szőkeségtől kapott könyvet.
Liamet nem hagyta figyelmen kívül a barátja komor hangulata,s mikor az ír fiú abbahagyta a beszámolót, egyből Lou felé fordult:
- Még mindig magadat hibáztatod miatta?
Egy mondat. Ez az egy mondat képes volt arra,hogy az alacsony fiút az emlékek áradata temesse el. Az a nap megint -mint ahogy minden egyes nap- lejátszódott a fejében. Lelkét a fájdalom vasökle ütötte folyamatosan, látása pedig egy pillanatra elhomályosodott.
Egy kívülálló ebből semmit nem látott, de Liamék már nagyon jól ismerték a Tomlinson fiút. Mimikájának egy kisebb rezdüléséből tudták, hogy fájnak az emlékek neki. Mégis..túl kellett lépnie rajta...vagyis ők ezt akarták. Nem szerették volna évekig kerülgetni ezt a témát.
Louis nem akarta, hogy barátai gyengének lássák, észrevegyék: még mindig labilis állapotban van,ezért minden válasz nélkül kisietett a fiú mosdóba. Útközben sok értetlen és kíváncsi tekintetet kapott, de nem törődött vele. Bezárkózott az egyik wc fülkébe, magára zárta az ajtót ,s végre kiengedte azt ,ami ezidáig gyötörte belülről. Torkából zokogás tört fel. Szemeit könny lepte el. Gyűlölte magát amiatt, hogy képes volt ennyire megszeretni azt a fiút. S,hogy most miatta gyenge.
Már csak az emlékére is a gyönyörű smaragdzöld szemek jutottak eszébe.
Tiszta nevetséges..
Tudta,hogy Liamék nem fognak utána jönni. A két fiú tisztában volt azzal,hogy az idősebbiknek nyugalomra, csöndre van szüksége. Azt sejtették, hogy hova menekül Louis ilyenkor; a takarító szertár melletti, elhagyatott wc-be.
Többet tudtak róla, mint ahogy azt gondolta a Tomlinson.
Miután némileg megnyugodott, zokogása szipogássá vált, kinyitotta a wc ajtót és a csapok felé vette az irányt, hogy az az felett lógó tükörben megnézhesse magát. Pont úgy nézett ki, amire számított: szemei vörösek a sírástól, ajka felduzzadt, arca sápadt volt. Elég kísértetiesen nézel ki,haver..-gondolta magában,s egy kis vízzel próbálta felfrissíteni magát. Nem mintha érdekelte volna a többiek véleménye csak nem akarta, hogy a barátai aggódjanak miatta.
Nagy nehezen kikecmeregett a mosdóból, majd csodálkozva vette észre, hogy a folyosók teljesen kiürültek. Becsengethettek.- elmélkedett. Az új tanévet egy késéssel indítani remek kezdés.
Nagyokat sóhajtva indult vissza a terem felé. Hát tényleg elkezdődött az iskola. Nincs többé magányosan eltöltött nap, nincs többé egész napos sírás. Juhéé..
Amikor a zöldes- barnás ajtó elé állt egy pillanatra megtorpant. Azon kezdett el filózni, hogyha most kinyitja ezt az ajtót akkor tényleg minden valóságos lesz.
Nagy levegőt vett, hátha ezzel eltűnik minden fájdalom, idegesség, s benyitott.
A továbbiak elég gyorsan történtek:
Belépett, felnézett, és megállt benne az ütő.
Szívébe szúrt a kín, tekintete ismét elhomályosult, térdei összerogytak, elfelejtett levegőt venni ,majd minden elsötétedett. Az utolsó emléke pedig egy gyönyörűen ragyogó zöld szem pár volt.